Néhány napra eltűntem kicsit a blogolás világából, pedig nem állt szándékomban. De egyszerűen annyira sűrűvé váltak a napjaim, hogy képtelenség lett volna beleiktatni az írást is. Pedig egyik nap nekiálltam megírni a bejegyzést, és a feléig el is jutottam, de valami közbelépett, talán az egyetemi ponthatárok kihirdetése. 

 

Egy elég fura helyzet alakult ki. Első helyen a szabad bölcsészetet jelöltem meg, ahogy egy barátnőm is. Sajnos erre a szakra nem vettek fel egyikünket sem. Viszont második helyen a magyar szakot jelöltem meg, amire bekerültem. De barátnőmet egyik helyre sem vették fel. Így nekem rossz érzésem támadt. Mit is lehet ilyen helyzetben mondani? Hisz semmi nem lehet igazán vigasztaló. Tudom, mert én is rettegtem, hogy én is ilyen helyzetbe kerülök. Kedden ugyanis egy másik barátnőmmel együtt töltöttem a napomat, aki mellett feloldódtam és rettentő sokat nevettem. Ám, amikor elkezdték levetíteni a pontokat, többször majdnem elsírtam magamat. Végül mégis jó hírt testesített meg számomra, hogy felvettek magyar szakra a PTE-BTK-ra, ugyan, kissé izgulok, félek tőle, annyira nagy váltás lesz az egyetem (is). 

 

És, ha már egyetem: nem tudom, ti, hogy vagytok vele, de számomra van egy olyan egyetem, ahová szívesen be is kerülnék, meg nem is. Persze ez baromira nem ilyen egyszerű, ugyanis a MOMÉ-ról van szó. Természetesen fotográfia szakra pályáznék. De a legtöbb felvételiző háromszor, négyszer felvételizik, mire bekerül, ha csak nincs protekciója vagy fantasztikus prezentációs anyaga, ebben az esetben fotókból. Valamint, az a hír járja, hogy az az iskola nagyon átformálja az ott tanulókat, egységesíti a látásmódjukat. Ennek ellenére mégis nagyon vonzó számomra ez az egyetem. Elég, ha egy youtube-s videót megnézek és máris teljesen átjár az az irigylésre méltó, elit légkör, amibe igen kevés  földi halandó nyerhet belépőt. Csakis a legkiváltságosabbak. Ezért persze nem titok, hogy a MOMÉ-s diákok rettentően magabiztosak (finoman szólva).

Bár fotósmentorom és más fotós ismerőseim is megjegyezték már, hogy lenne esélyem bekerülni az iskolába, nem jelentkeztem az egyetemre. Habár másoddiplomaként lehet, hogy megfontolom még. De az még messze van... 

 

Viszont azt, hogy magyarra felvettek, megünnepeltük tegnap Charlottével finom süteményekkel, a cukrászdatúránk keretei között, és végre átadhattam neki az emlékkönyvet, amit a négy gimis év közös emlékeivel töltöttem meg. Az emlékkönyvbe írással és fotókkal emlékeztem vissza közös perceinkre, de írtam bele francia és irodalmi aranyköpéseket is (lévén, hogy magyart és franciát tanított nekem), beleírtam neki a 40. születésnapjára rendezett színdarabom szövegét, és összeállítottam neki egy zenei CD-t is. Valamint az emlékkönyv mellé ajándékoztam neki egy hozzá illő követ és selyemfestéssel készítette kendőt is. Mondanom sem kell, hogy kifejezhetetlenül örült a kis szeretetcsomagomnak. 

 

Az árulkodó fáradságom pedig valószínűleg a munkámhoz köthető. Bár nem minden nap dolgozom, de, ha 4 órázom, már akkor is fáradságot érzek magamon. Ugyan, már javában pénztárazom és futkosok ide-oda, szóval nagyon koncentrálnom kell. 

 

Ezenkívül fejembe vettem, hogy kicsit átdolgozom az érettségire való készülések idejében elkészített verseskötetemet is. Ugyanis egy régóta várt, négy éve dédelgetett szerelem beteljesült számomra, ezért ennek a szerelemnek a hevében felkorbácsolódott érzelmekkel teletűzdelt verseket is szeretném beleszőni a kötetbe, néhány verset - a "leggyengébbeket"-, pedig feláldoznám, azaz kivenném a kötetből. De, lehet megbontom a kompozíciót és s 70 versből 77 verses kötet lesz. 

 

 

 

Ma volt a 3. napom a Burger Kingnél. A visszajelzések alapján gyorsan fejlődő tendenciát mutatok. Sokkal ügyesebben adagolok, és már semmit nem borítok ki, valamint, ma délután, miután ebédeltem, én álltam az egyik pénztárnál. Először nagyon fura volt, de 2-3 óra pénztározás után már egész jól ment, bár a végére már hulla voltam, mert ma 7-7,5 órát dolgoztam, szóval a derekam és a lábam szörnyen fáj. 

A három nap alatt egyre több munkatársamat ismerhettem meg, akik közül egy kivételével mind barátságos volt velem. Az az egy nőszemély viszont kifejezetten undok, és nagy valószínűleg direkt csinálja. Minden bizonnyal unszimpatikus vagyok számára, de már nem is tudom megmondani, hogy hányszor kötött belém. Többek között olyanért, hogy kicsi forgalomban van szó szerint 1 percem, amikor nem csinálok semmit, akkor miért nem csinálok semmit, amikor ő olyan lusta és nyafogós, mint a föld. Sajnos a felettesem, így nem szólok vissza neki, pedig még arra is lusta, hogy felseperjen, vagy kivegyen néhány tálcát a pult alól. Mindent velem csináltat. De erős vagyok, lássa csak rajtam, hogy nagy a teherbíró képességem. Bár ma, hála az égnek sokkal előbb elment, mint én, nélküle pedig néhány órára megvolt a kellemesebb légkör. 

 

A teherbíró képességem pedig az egekbe szökik. Ugyanis tegnap, még 5 órás munka után elmentEM futni is. Pedig nagyon gondolkodtam rajta, hogy nem megyek, mert a hirtelen jött, több órás, álldogálós munka megterhelő azért számomra. De így mindig jó érzéssel tölt el, hogy felülkerekedhetek önmagamon, és még azokat a feladatokat is elvégzem, melynek teljesítése felől kétségeim voltak. 

 

Na, és, hogy mi dühítő még az idegesítő munkatársamon kívül? Az, hogy drága jó apukám úgy félt, hogy az már hihetetlen. Nem igazán akar elengedni a jövő pénteki Halott Pénz koncertre, pedig már december óta nem voltam semmilyen koncerten, se buliban. (Ők pedig a legkedvesebb bandáim közé tartoznak, nem mellesleg a fotósmentorom fia a frontember a zenekarban.) Így abban reménykedem, hogy a két, felnőtt barátnőm valamelyike eljönne velem, mert csak velük mehetek el. Ami nem baj, mert nagyon szeretem mindkettőt (egyik Charlotte), csak valamelyiknek legyen rá(m) ideje és affinitása. 

 

Valamint, megtudtam, hogy fotósmentoromnak van egy nagyon jó barátja, aki a pécsi Alexandra kiadó egyik marketingese, és most ajánlott csak be hozzá. 4 év után, amikor tudja, hogy az írásban még nem sikerült túlzottan kimagasló eredményeket elérnem... Erre neki van lehetősége, hogy segítsen, és nem él(t) vele, amikor mindenki dicséri az írásomat. Ő is olvasott már tőlem. Csak az Alexandrához be sem küldtem a kéziratomat, mert minimum egy évbe telik, mire beleolvasnak. 

 

Ma túl sok dühítő dolog vesz körül engem, ami kezd felemészteni, így nincs túlzottan jó hangulatom. 

 

 

Igazán érdekes napokat tudhatok magam mögött. 

 

Tegnap 5 órán keresztül bent szenvedtem Pécs legnagyobb kórházának sürgősségi osztályán, de még így sem tudták kideríteni, hogy mitől fája hasam. Szóval még mehetek más orvosokhoz is a jövő héten.

Az volt a legjobb, hogy 5 órán keresztül kanül volt a bal kezemben, szóval úgy fájt, hogy majdnem elsírtam magamat. Persze ehhez az is hozzátársult, hogy teljesen egyedül üldögéltem a sürgősségin, nem volt velem se családtag, se barát, se senki. Meg a vége felé kezdtem éhes is lenni, szédültem is, és mindenem fájt. No és persze, a vérvétel volt a kedvencem. Elvileg közben pánikrohamom volt, nem állt el a vérem, csapolás közben... Oda se mertem nézni, mert undorodom a vértől, meg egy kínai férfi csinálta, így nem értettem teljesen, de az undok asszisztensek valami ilyesmit beszéltek. Aztán volt hasi ultrahangom és egyéb nyalánkságok. Ott legalább beszélgettem kicsit egy beteghordóval. De önmagában a sürgősségi nem egy szívmelengető közeg...

 

Na és este pedig láthattam az interjúnkat a TV-ben. Az én fotóimat mutatták a legtöbbször, és még optimálisan kameráztak is ezúttal, de viszont az kimondottan dühítő számomra, hogy tőlem két, elhadart mondatot vágtak be, amikor mindenki mástól többet. Tudom jól, hogy mit mondtam, és a háromnegyedét kivágták, pedig beszéltem mentorunkról, valamint a képeimről is többet mondtam két mondatnál. Mégsem tudom hová tenni, hogy mi okból csonkíthatták meg a beszédemet. Kicsit kiakasztó. 

 

És persze a zseniális első, nyári munkanapomról is szót kell ejtenem, amit a Burger Kingnél töltöttem. Hogy őszinte legyek, amit lehetett, azt elszúrtam: elpotyogtattam a krumplikat, bénán csináltam a fagyikat, a jégkásás gépnek ledobtam a tetejét, és majdnem el is késtem. De persze nagyon igyekeztem. Most még csak segítő vagyok, azaz én hozok ezt-azt a pénztárosoknak, hogy gyorsabban menjen a kiszolgálás. Igyekeztem mindenhol segíteni, ahol csak tudtam, és igaz, hogy ma csak 4 órát dolgoztam, de nem pihentem, nem is ebédeltem, az ingyen kajámat is hazahoztam, itthon ettem meg. Szerencsére elmondhatom, hogy a munkatársaim nagy része kedves, és segítőkész. Meg talán elnézték néhai bénázásomat, tekintettel arra, hogy ma kezdtem.

Én azért örülök a munkámnak, mert elég jó pénzt fizetnek, és vannak különböző kedvezményeim, juttatásaim. A kedves szigor mögött pedig lehet majd barátságok fognak kibontakozni. 

 

A napokban pedig arra is rájöttem, hogy engem is elkapott a "Nyírd ki ezt a naplót" íránt érzett szerelem. Először baromi nagy hülyeségnek találtam a könyvet, de egyre jobban megmozgatja a kreatív fantáziámat. Rengeteg videót nézek már elkészült naplókról, mert szeretném, ha az enyém a lehető legegyedibb lenne. Ehhez pl. hozzájárul az is, hogy sok dolgot franciául írok bele. 

Elgondolkodtató, hogy mit is jelent a fájdalom, más-más emberek számára. Hogy ki, hogyan éli meg a lelki, illetve a fizikai fájdalmat, hogy kinek mekkora a fájdalomküszöbe, és, hogyan is lehet megélni helyesen a fájdalmat. 

 

Például egyes emberek csak akkor figyelnek oda a másikra, ha érzik, hogy annak a személynek fájdalmai vannak. Akkor valahogy több emberben feléled az empátia. Viszont bizonyos illetők ezt a figyelmet használják ki, önmaguk előnyére fordítva, visszaélnek a személye felé irányuló kedvességgel. 

 

Véleményem szerint szükség van a fájdalomra, mert átélve, néha új dolgokat fedezhetünk fel önmagunkban és környezetünkben is. Mindez pedig arra sarkalhat minket, hogy átértékeljük az életünket. 

 

Tudnunk kell, hogy bizonyos fájdalmak figyelmeztető jelűek. Vizsgálatra szorulnak, nem nézhetünk el felettük, mintha nem is léteznének. 

 

Mondom ezt én, akinek ismeretlen okokból fáj a hasa, de egyesek vakbélgyulladásra gyanakodnak...

 

Persze, mert mindig kell történnie valaminek. Valaminek, ami nem jó, aminek abban a percben nem tudok örülni. Mert, hogy a munka előtt megbetegedjek, vagy műtőasztalra feküdjek, az nem túl szimpatikus... De nem mi döntjük el, hogy mi történik velünk. Csak abban kapunk szabad kezet, hogy sodródunk az árral, vagy kapaszkodási pontokat keresünk az életben, melyekkel előrébb juthatunk a célunk felé. Hogy hagyjuk magunkat kizökkenteni, vagy szilárdak maradunk. Utóbbitól semmi sem téríthet el minket. 

 

Miután végignéztem a mostani sorozatom (Awkward) 2. évadát is, és némi kifakadás után találtam megfelelő ruhát, rávettem magamat arra, hogy bemenjek az Árkádba, egész pontosan a Burger Kingbe. Ezúttal az üzletvezetőt is sikerült elkapnom, így megkaptam a munkaruhámat is, és csütörtökön lesz az első munkanapom. Csütörtököm 4, pénteken 5, szombaton pedig 8 órában fogok dolgozni ezen a héten. Mivel pénztáros leszek, és szükségem van a betanulásra. Remélhetőleg ügyes leszek, hogy elégedettek legyenek velem. Számomra fontos, hogy úgy teljesítsek, ahogy elvárják. 

 

Bár félek a munkától, mert ehhez hasonló munkahelyem nem volt még, bizakodó vagyok, mivel kedvesnek tűntek a leendő munkatársaim. Bár többségük kb. korombeli. Ami jó is meg rossz is egyben. Ugyanis az idősebb korosztállyal valahogy jobban ki szoktam jönni, mint a hozzám közelebb eső korosztállyal. De mindenre meg kell adni a lehetőséget. Az már valami, hogy a főnököm elég sármos. Persze foglalt,ennek ellenére igen zavarban voltam előtte. 

 

A vicces az, hogy már többen mondták, hogy meglátogatnak, eljönnek hozzám rendelni. Mindenki szemmel tart. Persze ez erős túlzás. 

 

Pont ezekben a percekben gondolkodtam el azon, hogy vajon miért van az, hogy bizonyos emberek borzasztó nagy népszerűségnek örvendenek, bizonyos emberek meg majdhogynem láthatatlanok, illetve egy bizonyos körön kívül észrevehetetlenek? Miért ilyen nehéz népszerűnek lenni? Miért közönyösek az emberek, miért nem fogadják be az újat? Miért alakul ki unszimpatikus érzelem, olyan emberek irányába, akikkel két szót sem beszéltünk? 

 

Néha baromi eredménytelennek érzem magamat, mert sosem tudom, hogy hány emberhez érnek el a munkáim. Hogy bizonyos emberek féltékenységből, irigységből nem reagálnak rá, vagy észre sem veszik, netán én vagyok telhetetlen és maximalista. Nem tudom, hogy hol kellene tartanom 18 évesen. Lehet már sokkal előrébb vagyok, mint ahol kellene lennem. Ennek vannak hátulütő érzelmi megnyilvánulásai. Gyakran fordul elő, hogy igazából nem találom a helyemet a világban. Hisz, hol is vagyok én? Az univerzum nagy kavalkádjában.